Mindenki ismerte az Idő gyermeke legendáját, a faluban már évtizedek óta szájról szájra terjedt, folyamatosan változtatva az alaptörténeten, hogy ijesztőbb, sötétebb véget kapjon. Persze azt nem tudták, hogy az eredeti, a tényleges történet közel sem olyan barátságos, mint ahogy azt hitték. 


A csillagok már magasan jártak az égbolton, amikor Shalmira kilépett a lakásából, hogy – mint minden fiatal – belevesse magát az éjszakába. Még hallotta maga mögött nevelőanyja cseppet sem bizalomkeltő hangját, amint az ordibálta, hogy „Ha elmész, haza se gyere!”. A lányt ez egyáltalán nem hatotta meg, hiszen ez az ő és az apjával közösen megvett háza, szóval kitiltani maximum csak ők tudnának. Magában jót nevetett ezen (de mégis némileg összeszorult a mellkasa), és sietősebbre vette tempóját, hogy még a buli megkezdte előtt a helyszínre érjen. A Hold fénye visszatükröződött az út kisebb-nagyobb gödreiben összegyűlt esővizeken, ami a pár órával ezelőtti zivatart tanúsította, ezzel valamennyire megvilágítva az utat. Lámpák nem voltak az utcán, a vidékiek úgy tartották, hogy nincs rájuk szükség – hiszen olyan kicsi lakhelyük, hogy még a térképen sincsen feltüntetve. Az itteni emberek amúgy is jobban szerették a régi dolgokat, ezért van az, hogy autók helyett még mindig a megszokott (ámbár egy külsős embernek furcsa) lovaskocsi járt, fával fűtöttek, és valóságosan úgy éltek, mint az ezernyolcszázas években – aki belépett eme település kapuján, olyan érzés fogta el, mintha visszarepült volna az időben. A fiatalok, akik viszont a modern dolgokra vágytak, persze nem hagyták magukat, és az idősebb generáció tudta nélkül megnyitottak egy szórakozóhelyet, ami késői órákban nyitott, s a koraiban zárt. Ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy találkozzanak, és ne úgy éljenek, mint a nyugdíjasok, és itt is tanakodtak arról, hogy milyen változtatás kéne ahhoz, hogy normálisan éljenek.

Igazándiból nem is az volt a fő problémájuk, hogy olyan körülmények között nevelődnek, mint a viktoriánus korban, és hogy az egész országban csak náluk nincsen áram,  hanem maga a rendszer, amibe belekényszerültek. Az emberek rabok voltak saját földjükön, szigorú törvények falai közé zárva. Nem csinálhatták azt, amit jónak gondoltak, vagy amihez kedvük volt. Részben ez az ő félrelépésük gyümölcse; túlságosan naivok voltak, és a gonosz, az ördög karmaiba sétáltak, aki megragadta, s nem engedte el őket. Agymosottak voltak, és ez ellen már késő volt bármit is tenni.

Shalmira annyira elmélyedt gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy a The New Nation bár előtt áll. Az rezzentette ki elmélkedéséből, hogy valaki megfogta a vállát. Basszus, lebuktam, gondolta magában idegesen, és félve megfordult, hogy végzetének szemébe nézzen. Ám a várt csapás helyett megnyugvás járta át lelkét, amikor barátnője vigyorgó arcát pillantotta meg.

– Hali – köszöntötte Mary barátnőjét, és megölelték egymást. – Csaknem rossz a lelkiismereted?

– Nem értem, hogy hogy tudsz ilyen nyugodt lenni – szakadt ki öleléséből Shalmira, hogy a szemébe tudjon nézni. Rosszallóan megingatta fejét. – Ha lebukunk...

– De nem fogunk – biztosította a lány. – Közel fél éve alapítottuk a csoportot, és ha akkor nem jöttek rá az öregek, hogy mit tervezünk a hátuk mögött, akkor most sem lesz semmi gond.

– Rossz előérzetem van – folytatta Shalmira, görcsösen szorítva táskájának pántját. – Nevelőanyám látta, hogy eljövök otthonról. Mi van, ha sejt valamit?

– Hát – nyitotta ki az ajtókat Mary, és előreengedte –, ne legyen, mert minden a legnagyobb rendben.

– Minden a legnagyobb rendben – ismételte el halkan, majd összeráncolta homlokát. – Ha a filmekben ezt mondja a főszereplő legjobb barátja, akkor mindig az ellenkezője lesz végül.

– Szóval te így önkéntesen kiválasztottad magad főszereplőnek?

– Csajok! – szakította félbe beszélgetésüket egy mély hang, majd a gimnazistákból álló tömegen, akik valamin nagyon fel voltak háborodva, átvágott, és már a két lány előtt is termett. – Gyertek, pont most kezdjük a megbeszélést!

Követték a fiút, akit mellesleg Roy-nak hívtak, és egyel felettük járt a gimiben. Jó fej srác volt, csak kicsit hiperaktív, vállalkozó szellemű, így nem is volt kérdéses, hogy ki fogja irányítani az alakulatot. Mi tagadás, azért voltak olyan pillanatok, amikor megbánták, hogy őt nevezték ki, de végül is belátták, hogy ő a megfelelő személy arra, hogy utasításokat adjon a többieknek. Roy, lévén, hogy apja volt az alpolgármester, átlátta a dolgokat, mögéjük tudott nézni, s apja néma akaratát titokban teljesítette.

Beálltak az éljenző, hangoskodó diákokhoz, míg Roy az emelvényre lépett. Próbálta csitítani a lázban égő tizenéveseket, de a tömeg győzött. „Legyen vége az elnyomásnak!”, kiáltották. Mindenki egyre csak őrjöngött, míg Shalmira és Mary tehetetlenül forgolódott. A fiú felhúzta a lányokat maga mellé, és erőltetetten felnevetett.

– Mit mondtál nekik? – nézett végig a tomboló tinédzsereken Shalmira, és szemrehányó pillantásokat küldött Roy-nak.

– Esküszöm, hogy semmit! – védekezett. – A szokásos hírekkel álltam elől, megvitattuk, hogy a rendszer mely területén kéne csiszolni, és mondtam, hogy beszélek apámmal, de úgy tűnik, ez az ötlet nem jön be nekik.

– Roy – sóhajtott fel Mary Shalmira mellett. – Az alpolgármester is viktorista, ugye tudod? Ha azt mondod, hogy szólsz neki, akkor holnap a fejed a porban fog feküdni, jó messze a testedtől, és persze, hogy ez nem tetszik a többieknek, mert olyan, mintha kijelentetted volna, „holnap beárullak titeket”. Hiába az apád, ha egyszer az ellenségeink pártjába tartozik, ugyanúgy képes lenne megbüntetni téged is, mint minket.

A viktorista fogalom a viktoriánus szóból ered, és azokat hívják így, akik a rendszerrel egyetértenek, támogatják, ahova csak a felső hatalom tartozik, plusz azok az emberek, akik bármilyen formában részt vesznek a politikában, így Roy apja is. Ezeket a fiatalok mind ellenségnek tekintették, a fiút is nehezen fogadták be eleinte származása miatt.

– Csend! – kiáltotta valaki, és az egész helyiség elcsendesült. Valaki vagy valakik lépteit lehetett hallani kintről, majd pár perc múlva elhalkult, mintha egyenesen a bejárati ajtó mentén haladt volna el egy katona. Vagy kettő.

Mindenki feszülten hallgatózott, forrást keresve az ismeretlen hangokhoz. Fagyos csend uralkodott a szobán, egy légy zümmögése is olyan hangosnak hatott, mintha teljes hangerővel hallgatnák a zenét. Shalmira remegő kezeit térdei közé szorította, hogy csillapítsa idegességét, miközben szíve fájdalmasan pumpálta a vért mellkasában. Rettegett ettől e perctől, mert tudta mi fog következni; s tudta, hogy mi lesz a vége.

Hirtelen mind a bejárati, és mind a hátsó ajtó kivágódott, s fegyveres katonák szegezték puskájukat a diákokra.